A 2014. év találkozásai

Írta: Péchy Mária

Az év vége sokak számára az értékelés, a visszatekintés időszaka is. A két ünnep közt nemcsak a következő évre, az új feladatokra gondoltam, hanem rendezgetve az iratokat a legszebb emlékek is eszembe jutottak.

Még a 2013. év végéhez kapcsolódik, hogy találkoztam a művészek egy csoportjával Makón, a Hagymaházban rendezett kiállításon. Sokat beszélgettünk és felmerült az igény, hogy létrehoznának egy csoportot, mely festőkön, szobrászokon, grafikusokon kívül meghívná az építészeket, színészeket, kutatókat, tudósokat. Több alakalommal találkoztunk és öröm volt látni, hogy milyen komolyan érdeklődnek a legnagyobb magyar szellemi hagyatéka iránt. Megfogalmazták elképzeléseiket, hitvallásukat, mit tartanak fontosnak, mit szeretnének az elkövetkező években csinálni. Remélem, hogy az emlékévben sikerül megvalósítani terveiket és erről folyamatosan tájékoztathatjuk a kör tagjait.

A nyár közepén egy email érkezett Csík Miklóstól. Neve ismerős volt, hiszen az első közgyűlésen, amin részt vettem alelnökként mutatták be. Két évvel később, mikor Debrecenben a kör zászlaját ünnepélyes keretek közt átadták a kör tagjainak, megcsodálhattam a zászlórúdon Miklós és brigádja által készített kis szögeket. Azóta is csak azt sajnálom, hogy az én nevem nem szerepel ott. A rúdon van még hely, remélem, egyszer folytatni fogjuk! Készültünk és készülünk egy olyan könyv kiadásra, mely kör történetét mutatja be, s a dokumentumokat olvasgatva megtudtam, hogy  az első brigádoknak kiírt vetélkedő második helyezettje volt 1977-ben. Érthető, hogy nagyon örültem a levélnek és a kedves meghívásnak, látogassuk meg. Siska Tamással indultunk Dunaharasztiba. Kisebb bolyongás után megérkeztünk a családi házhoz, s egy súlyos betegséggel küzdő, de igen optimista, életvidám emberrel találkoztunk. Csodálatos órákkal ajándékozott meg, mesélt arról az időről, amit kevésbé ismertem, a brigádjáról, a munkájáról, a sportról, a családjáról. A brigád számára azt a közösséget jelentette, ami sokkal több volt, mint az egy műhelybe került emberek csapata. Arról, hogy minden időben megmaradt munkaszeretete, a felelősség tudata, mint vezető a többiekért is harcolt, s büszkén mondta, hogy nem kötött elvtelen alkukat. Csodálatos történeteket mesélt arról a világról, amelyben éltem, de nem ismertem a igazából a vidék a hétköznapok valóságát, gyárak, üzemek légkörét. Tanárként nagyra értékeltem azt a munkát, amivel a fiatalokat edzőtermek felé irányította, éveken keresztül a környék iskolásait tanította pingpongozni, s mikor már nehezen járt, akkor is ment az edzésekre. Büszkén mutatta kitüntetésit, érmeit, melyek a dolgozószoba falát díszítik. Ugyancsak büszkén beszélt családjáról, gyermekeiről és az unokákról, kicsit talán sajnálta, hogy a Széchenyi emlékeit nem adhatja át a következő nemzedéknek, s ezért a körnek adományozta azzal a reménnyel, hogy méltó körülmények közt őrizni fogjuk. Nem gondolta végső búcsúnak, s ezt azzal is jelezte, hogy az elmaradt tagdíjak ürügyén egy borítékot nyújtott át. Egy őszinte, igaz emberrel találkoztam, akinek történetei érdekesek, színesek voltak, érdemes lenne a fiataloknak is megismerni.

A harmadik találkozás ősszel történt. Meghívó érkezett Szalay Gyöngyitől, hogy a püspökladányi csoport megalakulásának 25. évfordulójára elkészült könyv bemutatójára szeretettel várnak. Először a középső Szalay lánnyal, Csillával találkoztam, együtt utaztunk, s a vonatozás közben sokat mesélt a családról, a gyökerekről. A pályaudvaron a legidősebb testvér és Gyöngyi fia, Bulcsú várt. A meglepetés folytatódott, mikor Bulcsú megtudta, hogy most járok először a városban, rövid sétát tettünk és megmutatta a számukra legfontosabb nevezetességeket. Itt derült ki, hogy a körösök sokat segítették a várost, új szobrok megvalósításában, a városkép alakításában. Talán Vas Albert tiszteletére felállított kopjafára legbüszkébbek. Múzeumban találkoztam a kör leglelkesebb tagjaival is, akik szívesen emlékeztek az elmúlt 25 évre. Mindig tudtam, hogy van egy csoport Püspökladányban, a fiatalok időnként megjelentek az olvasó táborokban, de gyakran itt helyben is szerveztek táborokat a könyvtárral és az általános iskolával közösen. Csendben, minden nagy felhajtás nélkül tették dolgukat a maguk örömére, a szűkebb és tágabb közösségük hasznára. A könyvük nemcsak a helyiek visszaemlékezése, hanem példamutatás arra, hogy lehet hasznos, értékes dolgokat létrehozni. Megjegyzendő igen olvasmányos a kis könyv, mindenkinek ajánlom, van még néhány példány!

Ezek a találkozások mindig megerősítenek abban, nagy ajándéka az életemnek, hogy a Széchenyi Kör tagja lettem, olyan embereket ismerhettem meg, akik gazdagítottak, példát mutattak, erősítettek. Köszönöm.